Pedig éppen mondhatott volna, hiszen a legutóbbi, az amerikai DeAndrey Abron elleni tizedik címvédő mérkőzése után alaposan belemart a sajtó egy része. Erdei Zsolt azonban nem az az általánosítós fajta, pontosan tudja, hogy nem az Autóközlekedés munkatársai kérték számon rajta az agresszívabb bunyót. Én pedig azt tudom, hogy az ökölvívást nem tudjuk majd megkerülni a beszélgetésünkben, őszintén szólva, nem is akarjuk, de, lévén Madár igazi autós ember, a lapunkhoz közelebb álló kérdésekkel kezdek.

– Néhány éve, egészen pontosan 2001-ben egy ország izgult érted és akkori barátnődért, amikor hírül adták, hogy az M1-esen árokba borultatok az autóddal. Gyorsan mentél?
– Közvetlenül a baleset előtt már nem mentem gyorsan, de rutintalan és fáradt is voltam. A dolog előzménye volt, hogy ment előttem egy kamion, köztünk pedig egy másik személyautó. Én már a belső sávon előztem, amikor a másik autó kivágott elém. Óriásit fékeztem, éreztem, ahogy az ABS működni kezd. Hagytam bejönni, de amikor visszaállt a kamion elé, rádudáltam, és mutattam neki, hogy miért nem figyel. Válaszképpen rám rántotta a kormányt. Megijedtem, elhúztam a kormányt balra, így a két bal szélső kerék elkapta a szalagkorlát melletti füves részt. Onnan nem tudtam visszairányítani a kocsit, sőt, a fű berántotta, neki mentem a szalagkorlátnak. Onnan még valahogy visszatornásztam az autót az útra, de akkor már irányíthatatlanná vált, és bevágódtunk egy körülbelül három méter mély árokba, aminek az oldalán volt egy beton valami, amibe belementünk, szerencsére nem teljesen frontálisan. Aztán megborult az autó. A becsapódás következtében az akkori kedvesem nyakcsigolyája eltört, egy életmentő beavatkozásnak köszönhette, hogy felépült. Nekem semmi bajom nem lett. Szerencsére azóta már neki is csak egy rossz emlék az egész. Óriási szerencsénk is volt, mert ha ugyanez az eset 3-400 méterrel távolabb történik, akkor körülbelül 30 métert repülünk lefelé a szakadékba.
– A kamion nem hagyott rossz emléket benned?
– Dehogy. A kamionos egyébként is csak egy mellékszereplője volt ennek a történetnek, ő semmiről sem tehetett. Ettől persze még néha megőrjítenek. Van egy-két sofőr, aki – ahogy Németországban mondják – az Elephanten rallyban érzi magát, amikor egymással versenyeznek. Az egyik megy százzal a másik meg száz és féllel, és egy félóra alatt meg is előzi egyik a másikat. Persze én meg mindig sietek, mindig mennék, és akkor van úgy, hogy egy kicsit idegesít. De mostanában már nem vagyok ideges vezető, sokkal óvatosabban hajtok. A kamionosok pedig nem sok vizet zavarnak, csak akkor, ha sokan vannak. Akkor viszont feltartják a forgalmat, ami idegesíti a közlekedőket. De ha nincsenek kamionok, akkor nincs áru, ha nincs áru, akkor például nincs mit enni. El kell fogadni őket. Az tény, hogy szeretek gyorsan menni, de ez már csak Németországban lehetséges. Ott is csak olyan területeken, ahol ez engedélyezett. Általában kocsival járok mindenhova, imádok vezetni. Hamburgba is mindig kocsival megyek, az ezeréves Mercimmel.
– Hogy állsz a busszal? Szívesen elmennél egy autóbuszos nyaralásra?
– Ami azt illeti, elég sokat utaztam busszal, de nem nyaralni, hanem bokszolni mentem. Így voltam egyszer Dániában is, ráadásául szenteste a buszon éjszakáztunk. Emlékszem egy Karossa busszal voltunk, annyira hideg volt, hogy belülről jégvirág borította az ablakot. Igazából nem szeretem az ilyen buszos utakat, mert nagyon szorong az ember, és a busz nem akkor áll meg, amikor én szeretném.
– Mennyire vagy autómániás, vagy márkahívő?
– Ilyen szinten nem érdekel az autó. Most a Volvo terepjárómat nagyon szeretem. Biztonsági szempontok és külalak alapján választottam ezt a márkát. Eléggé régimódi ember vagyok, nem szeretem a high tech-et, a túlmodernizált dolgokat, úgy hogy az összes közül a Volvo jött be a legjobban. Egyszerű, semmi különös nincs benne, egy biztonságos nagy vas. A gyerek miatt pedig egyértelműen a biztonság jelentette a fő szempontot. És persze a választásnál az árat is mérlegelnem kellett, ez pedig azért olcsóbb, mint az ugyanilyen kategóriájú német vagy japán autók.
– Mindenben a biztonságra törekszel?
– Igen, nem nagyon szoktam kockáztatni. Csak, ha nagyon muszáj.
– Mindössze egy hetet töltöttetek Rodoszon. Nem túl rövid szabadság ez?
– Bőven elég volt. Nem szeretek sokáig távol lenni. Nagyon nagy meleg volt, egy hotelban laktunk, amivel elégedettek voltunk, és autót béreltünk, amivel bejártuk a szigetet. A Pillangók völgyébe sajnos nem jutottunk el, mert amikor az utolsó két napra ezt tűztük ki célul, Viktor belázasodott, de most sem tudjuk, mitől. Szerencsére végig vidám volt, és lassan a láza is elmúlt. De ennyi elég is volt. Most inkább itthon dolgozgatok a kertben, megcsináltatom az öntözőrendszert. Szeptemberben pedig jön a tizenegyedik címvédő meccs.
– Ami mikor lesz?
– Nem tudom pontosan, mint ahogy azt sem, hogy kivel bunyózok majd. Az igazság az, hogy nem vagyok túl jó viszonyban az Universummal. 2010-ig szól a szerződésem, de bármikor lehúzhatom a rolót. Van egy kitűzött célom, egy bizonyos meccsszám, amit szeretnék elérni, de ha nagyon nem megy, akkor nem erőltetem. Persze jó lenne, ha jönne egy nagyobb név, egy Amerikában is elismert, egy Tarver, egy Jones, egy Hopkins…
– Mi okozza a hűvös viszonyt a kluboddal?
– Nézd, nekem a legnagyobb hibám, hogy őszinte vagyok. Az utolsó mérkőzésem előtt adtam egy interjút az egyik nagy német sporthetilapnak, amiben kritikával illettem a klub vezetését. Elmondtam például, hogy ha úgy lettem volna menedzselve, ahogyan az kellett volna, akkor sokkal többen ismernék a bokszomat a világon.
– Én aztán igazán nem akarlak bántani, de nem lehet, hogy ebben benne van a személyiségednek az a része, amely irtózik a sztárallűröktől?
-Nem hiszem. Úgy érzem, hogy itthon sztár vagyok sztárallűrök nélkül is. Az a baj, hogy megelégedtek a meccsek szervezésével, amelyeket én sorban megnyertem, de ezen kívül semmi. Itthon pedig folyamatosan azt nyomják, hogy mi van a nagy nevekkel. Akik – teszem hozzá – nem biztos, hogy jobb bokszolók, mint azok, akikkel eddig bokszoltam. Csak sokkal jobb a PR-juk. A három felsorolt bokszoló kétségkívül nagyon jó, de azért rajtuk kívül is vannak olyanok, akik legalább olyan jók, mint ők. Itt vagyok például én. Engem sem ismernek annyira, de ha összekerülnénk, nekem legalább annyi esélyem lenne ellenük, mint nekik ellenem.
– Szerinted ezek a fiúk hallottak már rólad?
– Hogy a fenébe ne! Csak nem akarnak velem meccselni. Vagy félnek tőlem, vagy nincs elég pénz a mérkőzésben. Elbokszolgatnak egymással Amerikában, nekik ez elég. Nem tudom, hogy miért nem jön össze egy ilyen meccs, de ez nem is az én dolgom. Már nem egyszer mondtam a menedzsmentnek, hogy nyomják ezt a témát, hogy hozzák ide nekem az oroszlánt is, akár Amerikába is kimegyek, kockáztatva a világbajnoki övemet, de képtelenek összehozni egy ilyen meccset. Ennél többet nem tehetek. Bánt persze, hogy egy mérkőzés után azok vádolnak azzal, hogy nem volt látványos a meccs, akik nemhogy ring közelében, de még öltözőben sem jártak. Azt mondják, a boksz egy showbiznisz. Ha ez így van, akkor sajnos rossz sportágat választottam. Én egyszerűen bokszolni tudok, nem tehetek arról, hogy a bokszot összekeverték a show-val. Én nem vagyok egy showman, és nem is leszek az soha.
– A felkészülési időszakon kívül mivel foglalkozol a legszívesebben?
– Horgászom, de mostanában leginkább itthon vagyok. Amióta elkészült ez a ház, nem szívesen megyek a városba. Lemegyek a kertbe, kihúzom a gazt, megöntözöm a virágokat.
– A feleségednek sem hiányzik, hogy nyüzsögjetek egy kicsit?
– Nem annyira. De ő nyüzsisebb, ha el akar menni valahova, nagyon szívesen elengedem. Én jól kijövök a gyerekkel, mindent megcsinálok, ami vele kapcsolatos.
– Nem lehet, hogy szívesen mutatkozna veled társaságokban?
– Eleget mutatkozunk mi társaságokban, csak ő nem azokba a körökbe szeret járni, ahova én vagyok hivatalos. Nehezen köt barátságokat, szereti szabadon ereszteni a gondolatait, vitatkozni, szeret úgy beszélgetni, hogy egy asztaltársaságnál mindenki egymás szavába vág. Ez a spanyol mentalitásából ered. Én sokkal visszafogottabb vagyok. Nekem pedig sok protokollom van, de persze vannak barátaink a környéken, akikhez el szoktunk menni.
– Rodoszon békén hagytak az emberek?
– Persze. A görögök nem is ismernek, a szállodában lévő magyarok pedig tényleg tapintatosak voltak. Ők felismertek persze, de nem voltak tolakodóak. Éreztem, hogy tudatosan hagynak pihenni, ezért nem akarnak zaklatni. Ettől függetlenül azért sokszor beszélgettem velük, amikor olyanom volt, mert alapvetően mindenkivel barátságos vagyok. Ilyen a természetem.
– Tudom, nem szoktál arra a kérdésre válaszolni, hogy mi a jövő. De mi a jövő?
– Az a helyzet, hogy nem látom a jövőt. Azt tudom, hogy a bunyóból nincs már olyan nagyon sok hátra, de hogy mihez fogok kezdeni utána, még nem tudom. Boksziskola persze mindenképpen lesz, erre már vannak is kialakulóban lévő lehetőségeim. Annak van tehát a legnagyobb esélye, hogy profi ökölvívóedző leszek. De az természetesen nem minden, mert abból manapság nem lehet megélni. Természetesen megoldás lenne egy üzleti vállalkozás, csak annak az a baja, hogy oda pénzt kell berakni. Én pedig civilben nagyon szkeptikus ember vagyok, félek attól, hogy ha valamit elkezdek, akkor az balul üt ki. Kockázat nélkül persze nincs is siker. A gond az, hogy nem vagyok a kockázatok embere, inkább a biztosra megyek. Talán egy kicsit többet kellene vállalnom – mondja Erdei Zsolt.

Én bár nem ezt gondoltam végszónak, Viktorral nem tudok szembeszállni. Már ott áll mellettünk a homokozóvödörrel, és nem érti, hogy a csúnya bácsi miért nem hagyja már békén az apukáját. Készítenék még egy ilyen képet is róluk, hiszen egy rámenős bulvárfotós biztosan nem hagyna ki egy homokozó világbajnokot. De egyetértek Madárral, amikor a felvetésemre azt mondja: Inkább ne. A gyerek így is elég sokat szerepel, sajnos a tudta nélkül is. Ráér még erre.