Cigarettafüsttől savanyú illatú presszó, felkapott söröző vagy plázabeli gyorsétterem helyett egy Zugló határában lévő fitnessterembe invitált Müller Péter író, amikor beszélgetésre kértem. Ha nem éppen róla van szó, bizonyosan csodálkoztam volna a helyszínen, ugyanakkor feltételeztem, egy dramaturgnak nyilvánvalóan jó érzéke van az ilyen helyzetekhez. Amúgy pedig régi barátság köt össze bennünket.

Tudom, hogy évek óta otthonosan mozog a nehéz vasak és kondigépek világában, a megjelölt helyszín tehát egyáltalán nem az újságírónak, a barátnak szánt dramaturgiai fordulat része.

– Ennyire fontos neked a fizikai állapot? Hogyan függ össze ez a szellemről vallott nézeteiddel?
– Szorosan. Hogy mégis nehezen tudok válaszolni a kérdésére, az azért van, mert számomra ez a közeg teljesen természetes. Elmúltam hetvenéves, és világéletemben sportoltam. Nem volt olyan nap, amikor ne mozogtam volna. Először úszni kezdtem, még Tordy Gézával jártunk együtt edzésekre, aztán vízipólózni, majd bokszoltam több mint nyolc esztendőn át. Amikor pedig elhagytam a ringet, másnap már lementem edzésre a BVSC birkózói közé. Ott már nem birkóztam, csupán éltem az életemet a súlyzók között, és részt vettem a fiúk alapozó edzésein. A baráti köröm 70 százaléka ma is sportolókból tevődik össze.
– Ha azt mondom, hogy a mai értelmiség java része nagy ívben tesz a fizikai állapotára, a megjelenésére, akkor finoman fogalmaztam. Rád nem néztek furán az írótársak vagy a színészek?
– Soha. Sőt, nyugodtan mondhatom, hogy a sport, a sport szeretete nagy előnyömre vált. Néha még találkoztam is egy-két kollégával sportos környezetben. Moldova Gyuri például rendszeresen lejárt focizni, az évtizedek alatt nem egyszer találkoztunk a BVSC pályán. Nálam a test és a lélek egységet képez, írás közben, vagy ha éppen előadást tartok, akkor is azt érzem, hogy az emberben van egy alapvető energia, amelynek táplálkoznia kell. Hitem szerint tehát csupán egy adott energiamennyiséggel születünk, a többit szívjuk magunkba az életünkkel, az életmódunkkal, ahogy a levegőt is. A művészet pedig különösen életerő kérdése. Ha van, akkor jobban működik az agy, könnyebb a gondolkodás, stabilabbak az érzések.
– Akkor hát minek tulajdonítod ez a többnyire elutasító hozzáállást?
– Ennek mély gyökerei vannak. Az az eszmény, amelynek alapján én élek, egy kicsit keleti vagy görög eredetű, amely a test és a lélek egységét hirdeti. Nálunk ez a felfogás nem lett általános. Létezik egy testkultusz, egy öncélú testkultusz, és van az a típusú ember, aki szerint csak a lélek, a szellem a fontos, a testét pedig elhanyagolja. Ebből aztán nagyon sok káros következmény származik. Én már gyermekkoromban éreztem, hogy ennek a kettőnek együtt kell jelen lennie az ember életében. Máskülönben elképzelhetetlen a harmónia.
– A családod mit szólt a sportmániádhoz?
– Megszokták. A fiamat igyekeztem csábítani annak idején, megpróbáltam az unokámat is, de erőszakolni nem lehet. Az unokám nagyon kis finom, érzékeny lélek, egyelőre nem úgy néz ki, hogy beleszeret egy küzdősportba. Én nem tudtam volna sport nélkül élni, de hozzáteszem, küzdősport nélkül is nehezen. Nyilván egy kicsit összefügg a drámaírói alkatommal is az, hogy a bokszban és a harcművészetekben találtam meg azt a kifejezést, ami igazán nekem való.
– Ezek szerint a küzdősportokban szerzett tapasztalataidat írás közben is hasznosítani tudod?
– Mint drámaíró, feltétlenül. Hiszen, gondolja csak el, minden bokszmeccs egy dráma, egy hatalmas emberi dráma. Sőt, sorstragédia. Én magam is megéltem ezt, amikor bokszoltam. Hiszen az ökölvívás nem arról szól, hogy emberek verik egymást a ringben.
– A feleséged partner volt ezen a téren is?
– A feleségem soha nem sportolt. Valamikor táncosnak készült, de aztán dolgoznia kellett, nem ért rá a sportra. Most már nyugdíjban van, de hosszú-hosszú ideig büféje volt. Tulajdonképpen ő tartott el engem meg a családot is, amíg nem lettem egy picit sikeresebb az írásaimmal. Ő jelentette a biztos megélhetést…
– Lévén veled szemben neki tisztes polgári foglalkozása volt. Tehetném hozzá némi cinizmussal…
– Rengeteget dolgozott egész életében, hosszú évtizedekig a Madách Kamara, ma Örkény István Színház büféjét vezette. Soha nem szólt a sportért, megszokta, volt rá ideje, hiszen ötven éve vagyunk együtt. És mindig tudta, hogy hol kell keresnie. Egyszer például itt járt Luchino Visconti, és találkozni akart velem. Óriási megtiszteltetés volt ez, így aztán Váradi Hédivel együtt lélekszakadva kerestek a színházból. Aztán lehozták az MTK edzésére. Egy szakadt trikóban lihegve és véresen ütöttem a zsákot, amikor megtaláltak. A világhírű filmrendező számára ez nem okozott különösebb megrázkódtatást, hiszen a Rocco és fivérei után eléggé otthon volt a boksz világában.
– Sokan nem is tudják rólad, hogy ma is a Madách Színházban dolgozol…
– 1955 decembere óta ez az egyetlen munkahely az életemben. Most is ott dolgozom dramaturgként, ott mennek a darabjaim. Tizenkettedik éve megy például az Isten pénze, amit Sziámival és Tolcsvay Lacival együtt csináltunk. Pár hónappal ezelőtt pedig elindult egy musicalszínész egyetem, ahol színészlélektant tanítok.
– Vannak barátaid a színházban?
– Ha olyan igazi, szoros barátságra gondol, akkor nemigen. De nagyon szeretem őket, szeretek velük lenni. És azokban az időszakokban, amikor együtt dolgozunk, a kapcsolatunk egy szerelemnél is szorosabbá válik. Amikor egy Huszti Péterrel, egy Szerednyey Bélával, egy Dunai Tamással, egy Hüvösvölgyi Ildikóval, egy Psota Irénnel vagy egy Koltai Jánossal, régebben Tolnay Klárival, Bessenyei Ferenccel, Pécsi Sándorral mentek a darabjaim, igazi szerelmeket éreztem. Mert nem lehet egy színésszel úgy dolgozni, hogy az ne szerelem legyen, hiszen neki azt kell álmodnia, amit én álmodom.
– Hogy mégsem alakult ki igazi barátság egyik szereplőjével sem, abban nincs szerepe a te függetlenségre törekvő személyiségednek?
– Nincs. Inkább arról van szó, hogy ezek fura kapcsolatok a színházban. A szerelemnél forróbb láz születhetik meg egy színpadi hős és az írója között, de aztán, amikor a munkakapcsolatnak vége, ez a szerelem is hidegebbé válik, majd egyszerűen megszűnik. Az alkotóművészek viszonya egy speciális szeretetfajta, amelyről írok is a Szeretetkönyvben.
– Az általad megrajzolt figurába vagy az azt megformáló színészbe leszel inkább szerelmes?
– Abba a folyamatba vagyok szerelmes, amelynek során ő belebújik az én álmomba. Amikor én megálmodok egy figurát, az a lelkemnek egy változata. Olyan együttélés kell ehhez a színpadon, ami a szerelemnek vagy a szeretkezésnek a legmagasabb fokát jelenti. Ezt az intenzitást az ember soha nem éli meg a magánéletben. Ilyenkor éjjel nappal együtt vagyunk, halálosan összeveszünk, gyűlöljük és imádjuk egymást.
– Színház után könyv. Hogyan születik meg egy-egy új köteted?
– A Szeretetkönyvről beszélnék, mert ez speciális volt, nem úgy született, ahogy a többi. Nem is érzem, hogy kész lennék vele. Ez az egyetlen könyvem, amelynél úgy éreztem, hogy ezt még írni kellene. Nem javítgatni, hanem továbbírni. Azzal az érzéssel adtam ki a kezemből, mint amikor egy kutya faággal a szájában úszik a part felé. Ő már elmerül, de a faág még úszik. Nehéz, gyötrelmes munka volt, mert az volt az érzésem, hogy a szeretetről csak akkor szabad egyáltalán megnyilatkozni, ha az ember az általa megélt legnagyobb igazság fokára kerül. És ez borzasztóan nehéz. Mert szüntelenül nem azt mondjuk, akik vagyunk. Hazudunk. Nekem tehát arra kellett törekednem, hogy azt mondjam, aki igazán vagyok. Ezért történt írás közben sokszor, amiről kedden még úgy éreztem, hogy ez aztán igazán én vagyok, arról szerdán kiderült, egy fenét, nem én vagyok. Akkor újra írtam. Szerencsére megtanultam komputeren írni, mert ha ezt kézzel írom, akkor beleőrülök. Annyiszor kellett önmagamat kijavítani, annyiszor kellett egyre mélyebbre és igazabb fokra menni. Remélem, hogy ez a háromévnyi vajúdás nem látszik a könyvön.
– A szeretet témája egyszer csak kikívánkozott belőled?
– Nem, ezt régóta szerettem volna megírni, de sokáig nem tudtam róla semmit, és méltatlanak is éreztem magam ehhez a témához. Túl nagy, túl agyonhazudott, túl szentimentális szó, a politika a vallások által elcsócsált és lejáratott szó, ugyanakkor az emberi élet legfontosabb szava. Úgy éreztem, hogy íróilag szegény vagyok hozzá, és túlságosan hamis, és túlságosan szeretetlen ember, ahhoz, hogy erről beszéljek.
– És akkor mégis?
– Hát nekifogtam. Hetvenéves korom felé nekifogtam, hogy erről a minden zárat kinyitó, legfontosabb emberi szóról elmondjam mindazt, amit tudok. Vállalva azt is, hogy amit nem tudok, azt kihagyom, vagy átlépek rajta, esetleg csak jelzem. Így aztán nem azt kapja az olvasó, amit a cím alapján vár vagy gondol, hanem talán azt, amit a lelke mélyén ő is sejt, de sosem jutott igazán az eszébe.
– Több mint hét évtizeddel a hátad mögött mit tartasz a legfontosabbnak az életben?
– Mint a történelemben, a világban, vagy szűkebben a magyar társadalomban élő ember azt tapasztalom, hogy alapvetően ebben a hetven évben semmi sem változott. Semmiből nem tanultunk, ugyanolyan hülyék vagyunk, ugyanúgy hazudunk, mintha nem szenvedtünk volna ez alatt mérhetetlenül sokat. Aki hetven évvel ezelőtt már élt, az tudja, a jelenlegi politikai világban vagy közéletben ugyanazok a figurák jelennek meg, ugyanazokkal a szólamokkal, ugyanabban a jelmezben, mint akiket láttam már hatvanöt évvel ezelőtt gyerekként. Mintha nem is lett volna második világháború, nem lettek volna oroszok, nem lett volna kommunizmus, fasizmus. Rezzenéstelen az emberi hülyeség. Katarzisképtelenek vagyunk. Ezt látom. És ezt csak az tudja, aki nagyon öreg, mert ő már felismeri a régi hülyét az új hülyében. Sajnos sokan nem tudják, hogy olyan szerepet játszanak, amit én már láttam sokkal jobban is eljátszani. Mivel nagyon szerettem a nagyszüleimet, sokat beszélgettem velük, ezért tudom, hogy ez a hülyeség sokkal régebbre nyúlik vissza. Talán a honfoglalásig is visszanyúlnak a gyökerei. De sajnos az egész világ így működik.
– Fontosnak tartod, hogy az emberek megtanuljanak ebben a közegben élni?
– Előrebocsátom, hogy az én hülyeségem is meglehetősen szilárdan tartja magát, bár sokat dolgoztam rajta. Mégis csak kis eredményeket és nagy kudarcokat tudok felmutatni. Ezzel együtt azt tartom fontosnak, hogy az ember megpróbálja, nem a világot, hanem elsősorban önmagát megtisztítani. Hogy azokkal, akikkel a sorsa összefűzödik, a szeretteivel, a családjával, a barátaival együtt teremtsenek egy kis melegséget a szívükben. És mivel író vagyok, a szavam messzire hallatszik le, számomra még inkább ez a feladat. Azt írom valahol a Szeretetkönyvben egy hasonlatként, hogy nem bízom abban, hogy a Titanic nem süllyed el. Mert elsüllyed. Az én dolgom azonban a mentőcsónakok vízre eresztése. Egy olyan légkör kialakítása, ami egy mentőcsónakban élhetővé teszi azt az időt, amíg a partra kijut.
– Hiszel abban, hogy nekünk, magyaroknak sikerül egyre több mentőcsónakot vízre helyeznünk?
– Igen, ebben határozottan hiszek, De hogy ez az egyre több, mit jelent az ön számára, az már más kérdés. Lehet három és lehet ezer vagy százezer. Hiszek abban, hogy egyre több ember kezdi keresni a valódi értékeket, és fedezi fel, hogy önmagát álltatja, hogy nagyon sok irányból hülyítve van. És próbál megteremteni olyan alapvető értékeket, amelyek az élet értelmét jelentik. Nem elégszik meg azzal, amit tanul az iskolában, hanem megteremti a saját belső világát. Én abban hiszek igazán, hogy mindenkinek önmaga mesterévé kell válnia ezekben az időkben, mert nagyon-nagyon kevés emberben bízhatunk.
– Ha már mentőcsónak került szóba, javaslom, evezzünk más vizekre. Bár remélem, lapunk olvasói eddig sem unatkoztak, függetlenül attól, hogy kamionokról eddig nem esett szó. Biztos vagyok abban, hogy ezekről a hatalmas járművekről és pilótáikról is van kialakult véleményed…
– Minden elismerésem azoké az embereké, akik a mai közlekedési viszonyok között ilyen autókat vezetnek, és ilyen őrületes felelősséget vállalnak magukra. Szerencsés flótásnak tartom magam azért, hogy csak személyautót kell vezetnem. Mint ilyen, a nyugodtak közé tartozom, egyáltalán nem vagyok partner a kicsiknek és a nagyoknak a közutakon látott drámájában. A kamionosoknak nemcsak azért adok előnyt mindenhol, mert lenyűgöző a nagyságuk, hanem főleg azért, mert tisztelem az önfeláldozásukat.
– Jó válasz, de van egy testhezállóbb kérdésem is a számodra. A téma szakértőjeként miként látod a kamionosokéhoz hasonló távházasságok működését? Sok interjúalanyunk panaszkodott már arra, hogy sokkal többet szeretne felesége, a családja körében tölteni.
– Na, látod, ez a téma valóban kapóra jött, hiszen valami hasonlóról szólok az Örömkönyvben. Annak egyik fejezete az Okuszan címet viseli, amely magyarul feleséget jelent. A írott nyelv sajátosságai miatt magát a házasságot egy ház képével ábrázolják a japánok, amelynek egy kis eldugott zugában van a rizs, amely az életet szimbolizálja. Egyben azt is jelképezi, hogy a férj titkainak tudója és védelmezője a feleség. A mi szempontunkból ennek a képnek a jelentősége abban rejlik, hogy a japánokon kívül csak a magyaroknál kötődik házhoz a házasság nyelvi intézménye. A haza, a ház, az otthon egyet jelent azzal, hogy ha valaki hazamegy, az a házastársához megy. Akinek rossz a házassága az hazátlan.
– De a házasságon kívül más kapcsolatok is léteznek…
– Ez így igaz. Viszont a házasság intézménye attól különbözik a többi emberi kapcsolattól, hogy a házastársak voltaképpen állandóan együtt vannak. A gyerekek előbb-utóbb kirepülnek a családi fészekből, a barátok elmaradhatnak, vagy ritkulhatnak a találkozások, a házastársak viszont – jó esetben – mindig együtt vannak. Ilyen szoros kapcsolat egyetlen más emberi viszonyban sem fedezhető fel, és éppen ettől lesz borzasztóan nehéz.
– Ebből az okfejtésből kiindulva mondhatjuk azt, hogy boldog emberek a kamionosok, hiszen ezzel a nehézséggel ritkábban kell szembenézniük?
– Nézd, én el tudom képzelni, hogy egy kamionos házaspár kapcsolata, amelyben nincs benne a szoros „emberfogás”, jobb lehet, mint egy hétköznapi értelemben vett házasság. Ez a munka ugyanis arra készteti őket, hogy ne egy „házban” éljenek. Látatlanban az az érzésem, hogyha jó alapokra épült a házasságuk, akkor az ilyen távházasság akár még jobb is lehet, hiszen nem kopik annyira a kapcsolat. Sok házasságot tanulmányoztam már, köztük olyanokat is, ahol utólag derült ki, hogy a férj kamionos. Ennek ellenére nagyon erős házasságok voltak ezek.
– Egyesek viszont úgy vélekednek, hogy éppen az időben és térben meglévő távolság viszi romlásba a kapcsolatot…
– Természetesen a kísértés erősebb az ilyen kapcsolatokban, ha ezt a távolságot a házasfelek nem viselik el, akkor a házasság összeomlik. De változatlanul fenntartom, hogy az egyébként jó házasságokból még jobb lehet, a rossz házasságok meg amúgy is összeomlanának.
– Ebben biztosan igazad van, de végezetül engedj meg egy övön aluli kérdést! Tudod, vannak olyan kamionos járatok, ahol két ember felváltva vezeti az autót. Hogy miért, azt most hagyjuk. A lényeg az, hogy mostanában egyre több házaspár is vállal ilyen munkát. Rájuk aztán tényleg igaz, hogy egy „házban” laknak, méghozzá elég kis házikóban. Az ő helyzetüket hogy látod?
– Tényleg pimasz dolgokat kérdezel. Még azt is mondhatnám, hogy megfogtál. Mégis megkockáztatom, hogy az ő esetükben is igaz az iménti tétel. Ha jól működnek a dolgok, nagy valószínűséggel egy kamion fülkéjében is jól működnek majd. De valljuk be, hihetetlenül nehéz ez a helyzet. Borzasztóan sok együttérzést és megértést kíván. Persze lehetetlennek nem nevezném.
– Péter, olvasóink nevében is köszönöm a beszélgetést.

Somogyi Gábor